Vígszínház

A komédiás Shakespeare neve jó cégér lenne bármely étteremhez, mert a nagy ínyesmester nemcsak étvágyat gerjeszt, hanem alaposan be is lakatja a korgó gyomrú vendéget. Akár egy lakodalmi vacsorán. Az ilyen különleges alkalmakra másképpen edzi a gyomrát az ember, mint rendesen. Otthon kihagyja az ebédet, egész nap valami száraz kekszet rágcsál, minden mást megtagad a szervezetétõl. Mondhatni, aszkéta módon készül az estére; megszenved azért, hogy késõbb jóllakhasson. Megengedem magamnak a tréfát, szimbólumot növesztek a szerény képbõl: az ember nap nap után valaminek a kényszerû hiányával szembesül ("Nem elég baj, hogy a világ egyik része mindig a hátunk mögött van?"), hogy - legkorábban élete alkonyán, de inkább csak utána - minden elmulasztott dolgot megkapjon, lencse helyett kaviárt és így tovább. Shakespeare akkor is kiszolgál minket, ha nem vagyunk a menyasszony, sem a võlegény rokonai (minden lagziban vannak kibicek). Bizony, szemérmetlenül dorbézolunk a mester konyhájában, belekóstolunk a készülõ csigalevesbe, kezelünk a csodálkozó apóssal, de a házigazda csak legyint erre: azért van az étel, hogy megegye valaki, hadd kerekedjék végre ez a soványka arc is. Mi pedig megkapjuk, amiért negyven napig böjtöltünk: a nadrágszíjlazító jóllakottság érzését.

A Vígszínház Lóvátett lovagok előadásából hiányzott a só, mint az ismert meséből. Feltálaltatott a spanyol konyha megannyi finomsága, csak éppen a fűszer nem találtatott fel ott, s netán a játék azzal áltatott, hogy majdcsak nem altat el. De nem hatott. Miért érzem úgy, hogy magamagamat kell szórakoztatnom a kritika írása közben? Mert a Víg előadása "memóriagyilkos" játék volt: írás közben nem ötlenek fel nekem frappáns ötletek, gusztusos gesztusok az előadásból, olyanok, amelyekre kötelezően emlékeznem kellene. Tónusok, hangok nem csendülnek fel. Nem, csendben kell írnom, ezért csinálok magamnak hangulatot, és próbálok alkotni gyenge szójátékokat - ha már az előadás nem játszott velem. Durcás vagyok, mint a kisgyerek, kinek elvették a játékát.

Mondom, megtévesztett, áltatott a darab: hogy nekem nem jutott ülőhely, az még elmenne (a szünetben el is mentek néhányan), de hogy a darab sem ült, ülepedett, az már igazán kényelmetlenül jött ki. A szereplők (gyanítom, a rendezés is) átléptek a szöveg számos poénja felett, mintha csak a színpadba vágott medencét lépték volna át. A medence behatárolta mozgásterüket, feszengtek a feszített víztükör mellett, alkalomadtán bevonták ugyan a játékba, de olyan kevés és mellékes funkciója volt a színpadon, hogy ezért kár is volt elkészíteni. Viszont a medence javára írható, hogy néha elterelte a figyelmünket a háttérben szakadatlanul működő és mégis halott, mozdulatlan vízesésvízióról. Aztán a darab végén, egy pillanatra, életre kelt a zuhatag; éppen azzal, hogy elhalt, megszűnt, vagyis kikapcsolták. A rendező (Keszég László) és a díszlettervező (Valcz Gábor) itt nyilván azt akarta jelezni, hogy a rossz hírre (a Királylány apjának halálhírére) a természet is megmerevedik; a játékot kérlelhetetlen szabályok, az élettől elrugaszkodott mókát, a cselvetéseket és vitákat a vita, vagyis az élet rendezi. Ezt a megoldást, a színpompás kellékek elsötétítését, a bohócarcok kifakítását kézenfekvőnek (ha nem is túl eredetinek) tartom, mégpedig azért, mert értékén kezeli a cselekményt valóban felborító eseményt, a halálhírt. És elmondja, hogy az életből akkor csinálhatunk játékot, ünnepet (lakodalmat), amikor tetszik, ám a nagy karnevál után valakinek takarítani is kell. Shakespeare lovagjainak egy éve van a rendrakásra. Jó, hogy a maszkák sötétben zárják éneküket; a darab végére végre a szereplők árnyait is látjuk, vagyis megbizonyosodhatunk róla, hogy tényleg jelen voltak, léteztek. Csak az élőlényeknek van árnyékuk. A komédiások, álarcosok árnyékszéken trónolnak, és a hátsójukat mutatják az életnek. Vagy az élet hátsóját nekünk.

A díszletben szerepelt továbbá a córdobai nagymecset (kivilágított) oszloperdeje valamint egy liget és - ha igaz - egy muskátlis balkon. A jelmezválasztást (Szűcs Edit) egy szereplő esetében tartom elhibázottnak: Armado (Lukács Sándor) félcsizmája, bő nadrágja, piros sálja talán túlságosan is "mediterrán", és úgy érzem, jelleme sem kényszerítette egyenesen ebbe a kínos flamenco-énekes szerelésbe. Armado csupán egy "hóbortos spanyol" a szereplőlista szerint. A "szövegértelmező öltöztetés" ezúttal túllőtt a célon. Már csak azért is, mert Lukács ezen az estén kevésnek bizonyult kifejező öltözékéhez. Amennyire "vérbő" a ruha, Lukács éppen annyira fáradtnak tűnt; rutinból pengette a szavakat, nem virtuozitásból. Úgy tűnt, nem szereti, nem édesgeti annyira a szerepét, mint Paco de Lucia szokta a gitárját. A többiek is, mintha valami megmagyarázhatatlan kényszerből lennének a színpadon. "Mert itt kell lennünk" - sugallják, pedig a nézőnek nem az a vágya, hogy a színészek panaszát hallgassa estehosszat. Azért megyek lakodalomba, hogy jól kimulassam magam, nem azért, hogy az örömanya CSÖNDES kesergése rám is átragadjon. Tomboló zenére vágyom, drum ’n bassra, nem gagyiszintetizátorra. Halk az előadás, néhány színész - hadar. Nagy tréfák elharapódnak, ahelyett, hogy elharapóznának. Fesztbaum Béla Pilléjénél sok élettelibb szolgát láttunk már, Tahi Tóth László szaggatott szövegmondásában nem először érzek valami zavaró következetlenséget és követhetetlenséget. Hegedűs D. Géza (Boyet) és Börcsök Enikő (Francia királylány) is halványabb a megszokottnál. A "megszokott" más jelentésében - kulcsszó! Amit már mondtam, sót-borsot hiányolok az előadásból. Pedig egy Shakespeare-komédia adaptációján még a kurkumát, zsályát, kakukkfüvet is számon lehetne kérni. Az én éhes gyomromon ne spóroljon senki!

A két felvonásvéget tartom az előadás legerősebb részeinek, de főleg az első felvonás zárlatát, amikor a király és hercegei (Hujber Ferenc, illetve Gyuriska János, Kolovratnik Krisztián, Csőre Gábor) leleplezik egymást, és nagy füllentések közepette előkerülnek a szerelmes levelek. "Szerencsére" kevés még a rutin, nincs, ami akadályozza a fiatal színészek testhezálló rendetlenkedését, csetepatéját, szájalását. A szöveg rövid időre felébred, és fickándozni kezd. Ám, mint a csecsemő, hamar elfárad a nagy játékban, és hirtelen újra elalszik. Keszég már-már a hangzó szövegre húzza rá a függönyt. Itt nem is jön ki rosszul a váratlan közbevágás: olyan gyors a mozdulat, mint a hercegek szópárbaja, így a néző az utolsó jelenet kellemes és spontán élményével ballaghat a büfébe - ENNI VALAMIT.

Az előadás után már ott tartok, mentenem kell az élményemet, hátha ez csak "valamely rébusz, valamely misztérium" volt. Ám a bizonytalanság rossz tanácsadó, bizonyságot mondok ezért: ...éhen maradtam.

Deres Péter